Aki lakásban tartja a kutyáját, az előbb-utóbb szembesül azzal a ténnyel, hogy nincs az a mennyiségű étel, aminek befalása után a kutyánk ne jönne oda az asztalhoz kunyerálni még egy pár falatot. Ilyenkor jövünk rá arra, hogy ha a kutyánk embernek született volna, akkor színészként biztosan Oscar-díjat kap. Az éhségtől haldokló kutya alakítása egyszerűen páratlanul élethű és a változatos előadásmód tapsvihart érdemelne, ha nem lenne borzasztóan kellemetlen, pláne ha éppen akkor adja elő, amikor vendégek is ülnek az asztalnál. Az előadást tarkítja, hogy kis kedvencünk időről-időre változtat a módszerein. Néha esdeklő szemekkel mered a villánkra tűzött ételre, majd ránk, néha az orrával bökdösi a kezünket vagy éppenséggel odáig merészkedik, hogy pofátlanul felteszi az orrát az asztalra és élénk érdeklődéssel szimatolja az ott lévő ételt. Ha erről nem szoktatjuk le idejében, akkor előbb-utóbb nem jönnek majd hozzánk vacsoravendégek. Ha a kutyánk az asztalra teszi az orrát, azonnal küldjük a helyére. Ha csalódásában nyüszíteni vagy ugatni kezd, határozottan szóljunk rá, hogy nem szabad! Ha következetesen így neveljük, akkor nem kell majd attól tartanunk, hogy a kutyánk a "fejünkre nő".